A szkítákra vonatkozó legfontosabb antik írott forrást Hérodotosz görög történetíró (i. e. 484–425) hagyományozta az utókorra. Hérodotosz az Isztrosz (Duna) torkolatvidékétől a Tanaisz (Don) folyóig húzódó sztyeppei térséget nevezte Szkítiának, a szkíták földjének, míg a Don és a Volga közti vidéket szerinte a szauromaták lakták. Az attól délre húzódó közép-ázsiai sztyeppéket a szakák, azaz az „ázsiai szkíták” uralták. Szkítia területén Hérodotosz több népet sorolt fel. Az Isztroszon (a Dunán) túlról megnevezettek közül a keleti eredetű szigünnákat és agathürszoszokat számos kutató az erdélyi és alföldi szkíta kori lakossággal azonosította. Hérodotosz tudósítása leginkább a kelet-európai szkítákra terjedt ki, mivel adatait többnyire maga gyűjtötte, amikor a Fekete-tenger északi partján lévő görög városban, Olbiában járt. A település lakói állandó kapcsolatban álltak a szomszédos területeken élő szkítákkal, velük és az ő földjeiken túl élő népekkel élénk kereskedelmet folytattak, egészen az Urál-hegységig
A szkítákat, akik valószínűleg az iráni nyelvcsaládhoz tartoztak, a legősibb lovas nomád népek közé lehet sorolni. A lovas nomadizmusra utaló jelek az i.e. 9-8. században ismerhetők fel, a korábbiakhoz képest ez életmódbeli változásokhoz vezetett. A Belső-Ázsiában élő népek alkalmazkodtak a száraz sztyeppe viszonyaihoz és a lehető legjobban kiaknázták annak népességeltartó képességeit. Megfigyelték ugyanis, hogy vegetáció a tél elmúltával először az alföldi síkságokon éled újjá, majd amikor a területet a nap már teljesen kiszikkasztja, a hegyi legelők akkor térnek magukhoz. Az állatokat tehát célszerű volt tavasztól a magasabb hegyi tisztások felé mozgatni, így mindig megfelelő, dús füvű legelőket találtak. A nyarat a hegyekben és a fennsíkokon töltötték, majd a nyár végén állataikkal együtt ismét lassú mozgással megindultak az alföldi, tavasszal elhagyott szállás felé, amelyet általában víz mellett, védettebb helyen alakítottak ki. Ezt, a viszonylag állandó szálláshelyet nevezték téli szállásnak, itt építettek állandó hajlékokat maguknak, karámokat, ólakat az állatoknak, és itt tartalékolták a betakarított szénát is.
Az állatokat a pásztorok az állandó téli és a kevésbé állandó jellegű nyári szállás között mozgatták (transzhumáció). A nomadizmus ugyanakkor nem céltalan és véletlenszerű legeltető vándorlást jelentett, hanem évszázadok során kialakított legeltetési rendszert, amely radikálisan új gazdálkodáshoz vezetett a sztyeppéken. A két szállás közti vándorút hossza elsősorban az éghajlati adottságoktól függött: a csapadékosabb területeken ez általában rövidebb, 200–400 km, volt, míg a száraz kazah pusztákon sokszor az ezer kilométert is meghaladta. A legeltető útvonalak kialakulásában igen fontos szerepet játszott, hogy az állatok terelési útvonalán legyen ivóvíz, folyó, patak, tó vagy ásott kutak. A nomád életmód az állatállomány összetételének átalakulásához vezetett: kiszorultak ugyanis azok az állatfajok, amelyek nem viselték el a vándoroltatást. Az egykorú írott források s az állatcsontok vizsgálati eredményei azt bizonyítják, hogy a nomádok soha nem tartottak sertést és házi szárnyasokat, csordáikban juhokat és a lovakat terelgettek
Az új gazdálkodási forma átalakította a sztyeppe társadalmát is. Alapegységévé általában a nagycsaládok váltak, amelyek élén a legidősebb férfi állt. Ez volt az optimális közösség, amely a nomadizáláshoz megfelelő nagyságú állatállományt kezelni tudott. A nomád gazdaság későbbi fejlődési szakaszában a vérségi rokonságon alapuló közösségek helyét általában a nem vérrokon közösségek (az ún. aulok) foglalták el. A föld, a legelőterület közösségi tulajdonban volt, az állatállományt pedig egy-egy nagycsalád birtokolta. A nomádok gazdagságát az állatállomány jelentette: ez képezte a közösségek megélhetési alapját, elvesztése katasztrofális következményekkel járt. A közösségek fegyverrel óvták állataikat, ami jól tetten érhető a földjükön utazó középkori szerzetesek beszámolóiban. A források előszeretettel emelték ki az ott élők harciasságát, harckészültségét, s azt, hogy gyermekkoruktól remekül ülik meg a lovat, mesterien bánnak az íjjal és más fegyverekkel. Az (állat)vagyon védelme minden fegyverfogásra alkalmas személynek szigorúan előírt kötelessége volt. Mivel ebbe a egészen gyermekük születéséig a fiatal nők is beletartoztak, a klasszikus görög irodalom számtalan amazon-legendát a pusztai nomádokról jegyzett fel. A pusztai nők fegyverforgatását a régészeti leletek is igazolják: a régészek számos női sírban bukkantak fegyverekre.A nomádok védekezése gyakran alakult át támadássá. A törzsek nemzetségekbe szerveződtek, ezek azonban már egyáltalán nem a vérségi közösségen alapultak. Fontos volt a mitikus közös eredetám ám a nemzetségek az erőviszonyok átrendeződése miatt gyakran felbomlottak. Ezt a társadalmat komoly hierarchia jellemezte: a törzs élén a legerősebb nemzetség, illetve nemzetségfő állott, aki külön katonai kísérettel rendelkezett. A törzsek szövetségekbe tömörültek, s egy-egy ilyen törzsszövetség gyakran azonos volt egy-egy néppel, amely nagyjából azonos nyelven beszélt, közös származás- és etnikai tudattal rendelkezett. Az erős törzsszövetségek hódítás útján, vagy egyszerűen erőfölényük révén újabb és újabb törzseket, törzsszövetségeket gyűrtek uralmuk alá. Így alakultak ki az etnikailag már igen heterogén nagy nomád birodalmak. Az élükön álló uralkodónak korlátlan hatalma volt
A szkíta arisztokrácia fényűzően gondoskodott elhunytjai túlvilági életéről. Sírjaik helyét a sokszor még ma is 20 méter magasságot elérő óriási földhalmok jelzik az ukrajnai, dél-orosz sztyeppéken és a Kubán-vidéken. Ezek rejtik a mérhetetlen mennyiségű, nemesfémből készült műkincset, a nagy hatalmú előkelők mellett itt alussza örök álmát a leölt szolgák és ágyasok sokasága, a felszerszámozott harci mének tucatjai, százai. Az Ulszkij aul mellett feltárt kurgánban például négyszáznál is több ló csontvázát találták meg a régészek. Sajnos ezek a messziről szembetűnő sírhalmok természetesen nem kerülték el a lakosság figyelmét sem: szinte minden szkíta kurgán a rablóknak esett áldozatul
A szkíták halotti szokásairól Hérodotosz is hírt adott, értesüléseit régészeti leletek támasztják alá. Az előkelők, főként a „királyok” temetési szertartása hatalmas tömegeket megmozgató gyászünnep volt. E színes szertartások némelyikének maradtak régészeti nyomai, például a halotti torok és emlékünnepek maradványai meg maguk a monumentális sírépítmények. A kutatás sokáig csak a gazdag halomsírokkal foglalkozott, jóllehet a szkíta közemberek – pásztorok, földművelők, egyszerű harcosok – temetkezései is figyelmet érdemelnek. Ezek sok esetben a földpiramisok szegényes, kicsinyített másaiA régészeti feltárások kevés esetben érintették a szkíták erődített településeit. A városokat földsáncokkal és árkokkal vették körül. Közülük a Dnyeper tölcsértorkolatának partján, Kamenka falu mellett lévő, ún. Kemenszkoje gorodiscse a legnagyobb, területe nagyjából 12 négyzetkilométer. A települést kettős földsánc és árok övezi. Délnyugati sarkában egy 30 hektárnyi, külön megerősített földvár különül el, amely minden bizonnyal a település fölött uralmat gyakorló főembernek, fegyveres kíséretének és szolgáinak volt lakóhelye
Az i.e. 5. század végén létesült település régészeti feltárása alapvetően megváltoztatta a szkíták gazdálkodásáról és társadalmáról kialakított képet. Kiderült ugyanis, hogy a nomád szkíták közül sokan megtelepült földművelő gazdálkodást folytattak vagy kézműiparral foglalkoztak. Erről tanúskodnak a feltárt kovács- és ötvösműhelyek, edényégető fazekaskemencék meg a lakóházak is. A kutatók jelentős részének feltételezése szerint itt lehetett a szkíták fővárosa, mivel közel feküdt a görög Olbia, és a Dnyeper torkolatából indulhattak az árucikkekkel megrakott hajók Görögország feléAz Altáj-hegységben zömmel az i.e. 4. századra keltezték a régészek azokat a kurgánokat, amelyeket a fagypont körüli hőmérséklet jó állapotban megőrzött, igaz, hogy a magasan fekvő téli szállásokon a kövekből és földből rakott, gazdag temetkezéseket rejtő halomsírokat még ugyancsak kirabolták. A fosztogatók azonban némi jót is cselekedtek: a nyitva hagyott rablójáratokon át a tavaszi olvadáskor a fából készült sírkamrákba befolyt hólé, amely a következő télen megfagyott. A következő nyáron a hűvös hegyi levegőben meg nem olvadó jégréteg konzerválta a sírkamrákban maradt mumifikált testeket és minden szerves anyagot.
A régészek 1929 és 1953 között az altáji Pazirikban és környékén feltárták e temetkezéseket nagyon ritka dolgokra – épségben maradt emberi és állati tetemekre, nemezszőnyegekre, fafaragványokra – bukkantak. Az 1990-es években hasonlóan megőrződött sírkamrákat tártak fel az Altáj-hegység Ukok fennsíkján és a kazahsztáni Berelben. A közép-ázsiai szakák területén emelték ki az Isszik kurgán halottját, akit pompázatos aranydíszekkel ékes ruhájával helyeztek végső nyugalomra. 1986-ban a Dél-Urál vidéki sztyeppéken élő szauromaták (vagy szarmaták) földjén fejedelmi gazdagságú halomsírra bukkantak az ufai régészek. Az Orenbug közelében lévő Filippovka falunál lévő, már rég kirabolt kurgánban 26 darab félméternyi magas, fából faragott, aranylemezzel borított szarvas-szobrokra leltek. Néhány éve, 2006-ban, innen nem messze újabb gazdag sírhalmot tártak fel a moszkvai régészek, ahonnan remekművű aranytárgyak egész sora látott napvilágot
A Kárpát-medence Dunától keletre eső alföldi és hegyvidéki területei az i. e. 7. század közepe táján vált az ún. szkíta jellegű kultúrkör részévé. A régészeti kutatás a 19. század vége óta számos, a szkíták hagyatékába tartozónak vélt leletet közölt. Hampel József, Fettich Nándor, Bottyán Árpád, Roska Márton, Párducz Mihály az emlékanyag keleti vonásaira, rokonságára hívták fel a figyelmet.
A szkíta leletek nagy többsége temetkezésekből származik. Tápiószele 455, Csanytelek-Újhalastó 233, Szabadszállás 199, Orosháza 153, Szentes-Vekerzug 151 sírja a halotti kultusz sokszínűségét bizonyítják. Négy alapvető temetkezési formát sikerült elkülöníteni: nyújtott vagy oldalt fekvő ún. zsugorított helyzetű, illetve hamvasztás esetén a maradványokat agyagurnában vagy a sírgödör aljára temették el. A temetőkben a sírok egymástól nem messze feküdtek, hant nem volt felettük, ugyanakkor a sztyeppéhez hasonlóan az Alföldről is ismertek különálló halomsírok. A lótemetkezések azt bizonyítják, hogy a lovak tartása fontos szerepet kapott a mindennapi életben, gazdálkodásban. Az állatokat felszerszámozottan hantolták el
A sírokból kiásott tárgyak társadalmi különbségekről tanúskodnak. A férfiak, a harcosok vasfokost, lándzsahegyet, kést, tőrt, bronz nyílhegyeket, tegezdíszt, fenőkövet, vaszablát vittek a túlvilági útra, míg a női sírokból arany ruhadíszek, bronz- és aranyhajkarikák, bronz- és vas karperecek, tükrök, tűk, üveg-, borostyángyöngyök, agyag orsógombok, agyagpecsétlők kerültek elő. Néhány sír kiemelkedő jelentőségű: ezek minden bizonnyal törgy-, vagy nemzetségfők sírjai lehettek. Ártándon arany ékszerek, spártai bronz hydria (víztartó edény), bronz páncéling, vasfegyverek az elhunyt személy előkelő voltára utaltak.
A sztyeppei művészet jellegzetes motívumai voltak a különböző állatok: a szarvasok, a kosok, a párducok, az oroszlánok, a sasok, a griffek, a lovak, és az állatküzdelmek. Az Alföldön a szkíta állatstílusú művészet legszebb példái az aranyszarvasokban érhető tetten. Tápiószentmárton határában 1923-ban bukkantak egy aranyszarvasra. 1928-ban a Mezőkereszteshez tartozó Zöldhalompusztán került elő az a sírlelet, amely egy aranyszarvast, egy oroszlánfigurákkal díszített aranyláncot, 136 félgömb alakú pitykét és aranycsüngőt tartalmazott. A tárgyak sírhalmokból kerültek elő, hamvakkal együtt.
A rendeltetésük szerint pajzsdíszként funkcionáló aranyszarvasok a szkíta vezetőréteg megrendelésére a Fekete-tenger melléki görög gyarmatvárosok ötvösműhelyeiben készültek. Gyöngyösön 1907-ben szőlőtelepítéskor bukkantak hamvasztásos temetkezésekre, egyikükből hat olyan bronzcsüngő került elő, amelynek tetején őzszobrocskák álltak. Nagytarcsán 1964-ben találtak többek között két bikafigurákkal díszített bronzcsörgőre. A kutatás megoszlik a csörgők használatával kapcsolatban, egy részük hadijelvénynek, más részük sátorpózna-végnek vélte. Elképzelhető azonban, hogy a nagytarcsai darabok a sámán szertartás kellékei lehettek. A hangot a testben lévő kis vasgolyók szolgáltatták, a csörgőket fanyélre erősítve szólaltatták meg.
A telepásatásokon megfigyelt jelenségek arra utalnak, hogy az Alföldön és az északi hegyvidéken a szkíta korban egy letelepült, földművelő, állattartó gazdálkodást folytató lakosság élt. A házakat félig földbe mélyítették, a falát agyaggal tapasztották, a tetőt szalmával fedték. A gazdaság egyik pillérjét a vasművesség jelentette, az Északi-középhegységben található vasércet kitermelték, és a kovácsműhelyekben készített eszközökkel látták el az Alföld lakosságát. Széles körben kereskedtek, az Égei-tengertől kezdve egészen a kelet-alpi Hallstatt-kultúrával. A kereskedelem útvonala dél felé egyrészt a Balkánon, a Vardar-Morava folyó völgyén át, másrészt az Al-Duna mentén vezetett. A másik irány kiinduló régiója a Felső-Tisza vidéke volt, a Kárpátok hágóin át a Dnyesztert követve érték el a Fekete-tenger mellékét, Olbia városát.
A szkíta harcos fegyverzetének legfontosabb eleme az íj és a nyíl volt, jelentősége a halotti kultuszban is kifejezésre jutott. Az elhunytak mellé nyílvesszőket, tegezt helyeztek. A vas fegyverek között olykor művészien kialakított darabokat is alkalmaztak. A lószerszámzat legfontosabb alkotóelemét a vaszablák alkották: a lovak irányítására nagyon alkalmas zablaforma használatát az észak-balkáni trák és illír törzsek, valamint a kelet-alpi Hallstatt-kultúra népe is átvette. A Tisza-vidék lakosságához egy jelentős technikai újítás – az edények fazekaskorongon való elkészítése – Kárpát-medencei elterjesztése kötődik. A korongolt kerámia formatárába egyfülű korsók, palackok, tálak, fazekak, amforák, urnák tartoztak.
A régészeti leletek összevetéséből az derül ki, hogy a szkíta törzsek uralmukat a Dnyepertől nyugatra már az i. e. 7. század közepe körül kiterjesztették, a hódítók elérték a Kárpátok, majd a Tisza-Duna térségét. A helyi lakosság és a Szkítiából származó hódítók összeötvöződéséből alakult ki az Alföld, az Északi-középhegység népessége. A következő évszázad folyamán ez a nép virágzó gazdaságot, kézműipart hozott létre, önállóságát az i. e. 5. század végétől a kelta hadjáratok számolták fel. Ugyanakkor a kelta kori leletek arról tanúskodnak, hogy az Alföld keleti eredetű népe helyben maradt, s anyagi, szellemi hagyatékának számos eleme még sokáig élt tovább
