2009. szeptember 9., szerda

Szkiták


A szkítákra vonatkozó legfontosabb antik írott forrást Hérodotosz görög történetíró (i. e. 484–425) hagyományozta az utókorra. Hérodotosz az Isztrosz (Duna) torkolatvidékétől a Tanaisz (Don) folyóig húzódó sztyeppei térséget nevezte Szkítiának, a szkíták földjének, míg a Don és a Volga közti vidéket szerinte a szauromaták lakták. Az attól délre húzódó közép-ázsiai sztyeppéket a szakák, azaz az „ázsiai szkíták” uralták. Szkítia területén Hérodotosz több népet sorolt fel. Az Isztroszon (a Dunán) túlról megnevezettek közül a keleti eredetű szigünnákat és agathürszoszokat számos kutató az erdélyi és alföldi szkíta kori lakossággal azonosította. Hérodotosz tudósítása leginkább a kelet-európai szkítákra terjedt ki, mivel adatait többnyire maga gyűjtötte, amikor a Fekete-tenger északi partján lévő görög városban, Olbiában járt. A település lakói állandó kapcsolatban álltak a szomszédos területeken élő szkítákkal, velük és az ő földjeiken túl élő népekkel élénk kereskedelmet folytattak, egészen az Urál-hegységig
A szkítákat, akik valószínűleg az iráni nyelvcsaládhoz tartoztak, a legősibb lovas nomád népek közé lehet sorolni. A lovas nomadizmusra utaló jelek az i.e. 9-8. században ismerhetők fel, a korábbiakhoz képest ez életmódbeli változásokhoz vezetett. A Belső-Ázsiában élő népek alkalmazkodtak a száraz sztyeppe viszonyaihoz és a lehető legjobban kiaknázták annak népességeltartó képességeit. Megfigyelték ugyanis, hogy vegetáció a tél elmúltával először az alföldi síkságokon éled újjá, majd amikor a területet a nap már teljesen kiszikkasztja, a hegyi legelők akkor térnek magukhoz. Az állatokat tehát célszerű volt tavasztól a magasabb hegyi tisztások felé mozgatni, így mindig megfelelő, dús füvű legelőket találtak. A nyarat a hegyekben és a fennsíkokon töltötték, majd a nyár végén állataikkal együtt ismét lassú mozgással megindultak az alföldi, tavasszal elhagyott szállás felé, amelyet általában víz mellett, védettebb helyen alakítottak ki. Ezt, a viszonylag állandó szálláshelyet nevezték téli szállásnak, itt építettek állandó hajlékokat maguknak, karámokat, ólakat az állatoknak, és itt tartalékolták a betakarított szénát is.
Az állatokat a pásztorok az állandó téli és a kevésbé állandó jellegű nyári szállás között mozgatták (transzhumáció). A nomadizmus ugyanakkor nem céltalan és véletlenszerű legeltető vándorlást jelentett, hanem évszázadok során kialakított legeltetési rendszert, amely radikálisan új gazdálkodáshoz vezetett a sztyeppéken. A két szállás közti vándorút hossza elsősorban az éghajlati adottságoktól függött: a csapadékosabb területeken ez általában rövidebb, 200–400 km, volt, míg a száraz kazah pusztákon sokszor az ezer kilométert is meghaladta. A legeltető útvonalak kialakulásában igen fontos szerepet játszott, hogy az állatok terelési útvonalán legyen ivóvíz, folyó, patak, tó vagy ásott kutak. A nomád életmód az állatállomány összetételének átalakulásához vezetett: kiszorultak ugyanis azok az állatfajok, amelyek nem viselték el a vándoroltatást. Az egykorú írott források s az állatcsontok vizsgálati eredményei azt bizonyítják, hogy a nomádok soha nem tartottak sertést és házi szárnyasokat, csordáikban juhokat és a lovakat terelgettek
Az új gazdálkodási forma átalakította a sztyeppe társadalmát is. Alapegységévé általában a nagycsaládok váltak, amelyek élén a legidősebb férfi állt. Ez volt az optimális közösség, amely a nomadizáláshoz megfelelő nagyságú állatállományt kezelni tudott. A nomád gazdaság későbbi fejlődési szakaszában a vérségi rokonságon alapuló közösségek helyét általában a nem vérrokon közösségek (az ún. aulok) foglalták el. A föld, a legelőterület közösségi tulajdonban volt, az állatállományt pedig egy-egy nagycsalád birtokolta. A nomádok gazdagságát az állatállomány jelentette: ez képezte a közösségek megélhetési alapját, elvesztése katasztrofális következményekkel járt. A közösségek fegyverrel óvták állataikat, ami jól tetten érhető a földjükön utazó középkori szerzetesek beszámolóiban. A források előszeretettel emelték ki az ott élők harciasságát, harckészültségét, s azt, hogy gyermekkoruktól remekül ülik meg a lovat, mesterien bánnak az íjjal és más fegyverekkel. Az (állat)vagyon védelme minden fegyverfogásra alkalmas személynek szigorúan előírt kötelessége volt. Mivel ebbe a egészen gyermekük születéséig a fiatal nők is beletartoztak, a klasszikus görög irodalom számtalan amazon-legendát a pusztai nomádokról jegyzett fel. A pusztai nők fegyverforgatását a régészeti leletek is igazolják: a régészek számos női sírban bukkantak fegyverekre.A nomádok védekezése gyakran alakult át támadássá. A törzsek nemzetségekbe szerveződtek, ezek azonban már egyáltalán nem a vérségi közösségen alapultak. Fontos volt a mitikus közös eredetám ám a nemzetségek az erőviszonyok átrendeződése miatt gyakran felbomlottak. Ezt a társadalmat komoly hierarchia jellemezte: a törzs élén a legerősebb nemzetség, illetve nemzetségfő állott, aki külön katonai kísérettel rendelkezett. A törzsek szövetségekbe tömörültek, s egy-egy ilyen törzsszövetség gyakran azonos volt egy-egy néppel, amely nagyjából azonos nyelven beszélt, közös származás- és etnikai tudattal rendelkezett. Az erős törzsszövetségek hódítás útján, vagy egyszerűen erőfölényük révén újabb és újabb törzseket, törzsszövetségeket gyűrtek uralmuk alá. Így alakultak ki az etnikailag már igen heterogén nagy nomád birodalmak. Az élükön álló uralkodónak korlátlan hatalma volt
A szkíta arisztokrácia fényűzően gondoskodott elhunytjai túlvilági életéről. Sírjaik helyét a sokszor még ma is 20 méter magasságot elérő óriási földhalmok jelzik az ukrajnai, dél-orosz sztyeppéken és a Kubán-vidéken. Ezek rejtik a mérhetetlen mennyiségű, nemesfémből készült műkincset, a nagy hatalmú előkelők mellett itt alussza örök álmát a leölt szolgák és ágyasok sokasága, a felszerszámozott harci mének tucatjai, százai. Az Ulszkij aul mellett feltárt kurgánban például négyszáznál is több ló csontvázát találták meg a régészek. Sajnos ezek a messziről szembetűnő sírhalmok természetesen nem kerülték el a lakosság figyelmét sem: szinte minden szkíta kurgán a rablóknak esett áldozatul
A szkíták halotti szokásairól Hérodotosz is hírt adott, értesüléseit régészeti leletek támasztják alá. Az előkelők, főként a „királyok” temetési szertartása hatalmas tömegeket megmozgató gyászünnep volt. E színes szertartások némelyikének maradtak régészeti nyomai, például a halotti torok és emlékünnepek maradványai meg maguk a monumentális sírépítmények. A kutatás sokáig csak a gazdag halomsírokkal foglalkozott, jóllehet a szkíta közemberek – pásztorok, földművelők, egyszerű harcosok – temetkezései is figyelmet érdemelnek. Ezek sok esetben a földpiramisok szegényes, kicsinyített másaiA régészeti feltárások kevés esetben érintették a szkíták erődített településeit. A városokat földsáncokkal és árkokkal vették körül. Közülük a Dnyeper tölcsértorkolatának partján, Kamenka falu mellett lévő, ún. Kemenszkoje gorodiscse a legnagyobb, területe nagyjából 12 négyzetkilométer. A települést kettős földsánc és árok övezi. Délnyugati sarkában egy 30 hektárnyi, külön megerősített földvár különül el, amely minden bizonnyal a település fölött uralmat gyakorló főembernek, fegyveres kíséretének és szolgáinak volt lakóhelye
Az i.e. 5. század végén létesült település régészeti feltárása alapvetően megváltoztatta a szkíták gazdálkodásáról és társadalmáról kialakított képet. Kiderült ugyanis, hogy a nomád szkíták közül sokan megtelepült földművelő gazdálkodást folytattak vagy kézműiparral foglalkoztak. Erről tanúskodnak a feltárt kovács- és ötvösműhelyek, edényégető fazekaskemencék meg a lakóházak is. A kutatók jelentős részének feltételezése szerint itt lehetett a szkíták fővárosa, mivel közel feküdt a görög Olbia, és a Dnyeper torkolatából indulhattak az árucikkekkel megrakott hajók Görögország feléAz Altáj-hegységben zömmel az i.e. 4. századra keltezték a régészek azokat a kurgánokat, amelyeket a fagypont körüli hőmérséklet jó állapotban megőrzött, igaz, hogy a magasan fekvő téli szállásokon a kövekből és földből rakott, gazdag temetkezéseket rejtő halomsírokat még ugyancsak kirabolták. A fosztogatók azonban némi jót is cselekedtek: a nyitva hagyott rablójáratokon át a tavaszi olvadáskor a fából készült sírkamrákba befolyt hólé, amely a következő télen megfagyott. A következő nyáron a hűvös hegyi levegőben meg nem olvadó jégréteg konzerválta a sírkamrákban maradt mumifikált testeket és minden szerves anyagot.

A régészek 1929 és 1953 között az altáji Pazirikban és környékén feltárták e temetkezéseket nagyon ritka dolgokra – épségben maradt emberi és állati tetemekre, nemezszőnyegekre, fafaragványokra – bukkantak. Az 1990-es években hasonlóan megőrződött sírkamrákat tártak fel az Altáj-hegység Ukok fennsíkján és a kazahsztáni Berelben. A közép-ázsiai szakák területén emelték ki az Isszik kurgán halottját, akit pompázatos aranydíszekkel ékes ruhájával helyeztek végső nyugalomra. 1986-ban a Dél-Urál vidéki sztyeppéken élő szauromaták (vagy szarmaták) földjén fejedelmi gazdagságú halomsírra bukkantak az ufai régészek. Az Orenbug közelében lévő Filippovka falunál lévő, már rég kirabolt kurgánban 26 darab félméternyi magas, fából faragott, aranylemezzel borított szarvas-szobrokra leltek. Néhány éve, 2006-ban, innen nem messze újabb gazdag sírhalmot tártak fel a moszkvai régészek, ahonnan remekművű aranytárgyak egész sora látott napvilágot
A Kárpát-medence Dunától keletre eső alföldi és hegyvidéki területei az i. e. 7. század közepe táján vált az ún. szkíta jellegű kultúrkör részévé. A régészeti kutatás a 19. század vége óta számos, a szkíták hagyatékába tartozónak vélt leletet közölt. Hampel József, Fettich Nándor, Bottyán Árpád, Roska Márton, Párducz Mihály az emlékanyag keleti vonásaira, rokonságára hívták fel a figyelmet.
A szkíta leletek nagy többsége temetkezésekből származik. Tápiószele 455, Csanytelek-Újhalastó 233, Szabadszállás 199, Orosháza 153, Szentes-Vekerzug 151 sírja a halotti kultusz sokszínűségét bizonyítják. Négy alapvető temetkezési formát sikerült elkülöníteni: nyújtott vagy oldalt fekvő ún. zsugorított helyzetű, illetve hamvasztás esetén a maradványokat agyagurnában vagy a sírgödör aljára temették el. A temetőkben a sírok egymástól nem messze feküdtek, hant nem volt felettük, ugyanakkor a sztyeppéhez hasonlóan az Alföldről is ismertek különálló halomsírok. A lótemetkezések azt bizonyítják, hogy a lovak tartása fontos szerepet kapott a mindennapi életben, gazdálkodásban. Az állatokat felszerszámozottan hantolták el
A sírokból kiásott tárgyak társadalmi különbségekről tanúskodnak. A férfiak, a harcosok vasfokost, lándzsahegyet, kést, tőrt, bronz nyílhegyeket, tegezdíszt, fenőkövet, vaszablát vittek a túlvilági útra, míg a női sírokból arany ruhadíszek, bronz- és aranyhajkarikák, bronz- és vas karperecek, tükrök, tűk, üveg-, borostyángyöngyök, agyag orsógombok, agyagpecsétlők kerültek elő. Néhány sír kiemelkedő jelentőségű: ezek minden bizonnyal törgy-, vagy nemzetségfők sírjai lehettek. Ártándon arany ékszerek, spártai bronz hydria (víztartó edény), bronz páncéling, vasfegyverek az elhunyt személy előkelő voltára utaltak.

A sztyeppei művészet jellegzetes motívumai voltak a különböző állatok: a szarvasok, a kosok, a párducok, az oroszlánok, a sasok, a griffek, a lovak, és az állatküzdelmek. Az Alföldön a szkíta állatstílusú művészet legszebb példái az aranyszarvasokban érhető tetten. Tápiószentmárton határában 1923-ban bukkantak egy aranyszarvasra. 1928-ban a Mezőkereszteshez tartozó Zöldhalompusztán került elő az a sírlelet, amely egy aranyszarvast, egy oroszlánfigurákkal díszített aranyláncot, 136 félgömb alakú pitykét és aranycsüngőt tartalmazott. A tárgyak sírhalmokból kerültek elő, hamvakkal együtt.

A rendeltetésük szerint pajzsdíszként funkcionáló aranyszarvasok a szkíta vezetőréteg megrendelésére a Fekete-tenger melléki görög gyarmatvárosok ötvösműhelyeiben készültek. Gyöngyösön 1907-ben szőlőtelepítéskor bukkantak hamvasztásos temetkezésekre, egyikükből hat olyan bronzcsüngő került elő, amelynek tetején őzszobrocskák álltak. Nagytarcsán 1964-ben találtak többek között két bikafigurákkal díszített bronzcsörgőre. A kutatás megoszlik a csörgők használatával kapcsolatban, egy részük hadijelvénynek, más részük sátorpózna-végnek vélte. Elképzelhető azonban, hogy a nagytarcsai darabok a sámán szertartás kellékei lehettek. A hangot a testben lévő kis vasgolyók szolgáltatták, a csörgőket fanyélre erősítve szólaltatták meg.
A telepásatásokon megfigyelt jelenségek arra utalnak, hogy az Alföldön és az északi hegyvidéken a szkíta korban egy letelepült, földművelő, állattartó gazdálkodást folytató lakosság élt. A házakat félig földbe mélyítették, a falát agyaggal tapasztották, a tetőt szalmával fedték. A gazdaság egyik pillérjét a vasművesség jelentette, az Északi-középhegységben található vasércet kitermelték, és a kovácsműhelyekben készített eszközökkel látták el az Alföld lakosságát. Széles körben kereskedtek, az Égei-tengertől kezdve egészen a kelet-alpi Hallstatt-kultúrával. A kereskedelem útvonala dél felé egyrészt a Balkánon, a Vardar-Morava folyó völgyén át, másrészt az Al-Duna mentén vezetett. A másik irány kiinduló régiója a Felső-Tisza vidéke volt, a Kárpátok hágóin át a Dnyesztert követve érték el a Fekete-tenger mellékét, Olbia városát.

A szkíta harcos fegyverzetének legfontosabb eleme az íj és a nyíl volt, jelentősége a halotti kultuszban is kifejezésre jutott. Az elhunytak mellé nyílvesszőket, tegezt helyeztek. A vas fegyverek között olykor művészien kialakított darabokat is alkalmaztak. A lószerszámzat legfontosabb alkotóelemét a vaszablák alkották: a lovak irányítására nagyon alkalmas zablaforma használatát az észak-balkáni trák és illír törzsek, valamint a kelet-alpi Hallstatt-kultúra népe is átvette. A Tisza-vidék lakosságához egy jelentős technikai újítás – az edények fazekaskorongon való elkészítése – Kárpát-medencei elterjesztése kötődik. A korongolt kerámia formatárába egyfülű korsók, palackok, tálak, fazekak, amforák, urnák tartoztak.
A régészeti leletek összevetéséből az derül ki, hogy a szkíta törzsek uralmukat a Dnyepertől nyugatra már az i. e. 7. század közepe körül kiterjesztették, a hódítók elérték a Kárpátok, majd a Tisza-Duna térségét. A helyi lakosság és a Szkítiából származó hódítók összeötvöződéséből alakult ki az Alföld, az Északi-középhegység népessége. A következő évszázad folyamán ez a nép virágzó gazdaságot, kézműipart hozott létre, önállóságát az i. e. 5. század végétől a kelta hadjáratok számolták fel. Ugyanakkor a kelta kori leletek arról tanúskodnak, hogy az Alföld keleti eredetű népe helyben maradt, s anyagi, szellemi hagyatékának számos eleme még sokáig élt tovább



Nagy a bizonytalanság egy itáliai felfedezés körül. Egy olasz professzor azt állítja, hogy megtalálta a Róma előtti legnagyobb és legfejlettebb etruszk várost. Mások azonban kételkednek Chamars felfedezésében, minthogy erre a településre egyszer már rábukkantak egy másik helyen…



Egy eddig csak a legendákból ismert etruszk király, Lars Porsena uralkodásának bizonyítékaira találtak rá Firenze környékén – állítja egy olasz régészprofesszor.

A toszkán főváros, Firenze környéki dombok nem véletlenül rejthetnek etruszk kincseket: a mai olaszországi tartomány, Toscana elnevezése ugyanis az etruszkok római elnevezésére, a „Tusci”-ra utal.

Porsena király, az etruszkok és a rómaiak

Az archeológusok szerint Porsena király (lucumo) egy Chamars nevű városból irányította városállamát, amely a legbefolyásosabb volt az időszámításunk előtti hatodik században az itáliai etruszk települések között. Porsena uralma ekkor még háttérbe szorította Rómát is. Ez utóbbi várost egyébként ekkortájt szintén etruszkok kormányozták. (Róma utolsó három királya közül kettő biztosan etruszk volt – két Tarquinius –, de az alapítókról, a mitológiai alakká vált Romulusról és Remusról is feltételezik néhányan, hogy valójában etruszkok voltak.)

Alighanem Chamarsból indította Porsena azt a hadjáratot, amellyel a száműzött Tarquinius Superbus király uralmát vissza akarta állítani Rómában. A Tarquiniusok etruszk eredetű királyi családként kormányozták többször is Rómát. Porsena több támadást is indított az „örök város” ellen, ostromgyűrűbe is zárta azt, végül azonban békét kötött és elvonult Róma alól.

Tarquinius Superbus volt az egyik leggőgösebb római király (a superbus elnevezés is erre utal), nem véletlenül űzték el trónjáról, s ezzel meg is bukott a királyság intézménye a városban. Ezután kezdődött a köztársaság időszaka, amely csaknem öt évszázadon keresztül volt római államforma.

További homályos utalások és adatok

Porsenával kapcsolatban megoszlanak egyébként még a „mitológiai” adatok is: egyesek szerint ugyanis bevette Rómát, és nem vonult el onnan – ez például az etruszk verziója a történteknek. (Igaz, az etruszk verzióban Porsena egybefonódik egy másik hőssel: Mastarnával.)

A római változat szerint csak Porsena fia, Aruns szenvedett vereséget a rómaiaktól, és ezután függetlenedett az „örök város” az etruszkok alól. Megint más verziók szerint nem az utolsó római király, Tarquinius Superbus uralmának megdöntését akarta visszafordítani, hanem Tarquinius Priscusét, aki sokkal korábban kormányozta Rómát. (Priscus után még volt etruszk uralkodó Rómában.)

Hol uralkodott Porsena, és hol volt Clusium?

Porsena uralkodási helye összefüggésbe hozható egy később, Kr. e. 225-ben a rómaiak által elfoglalt várossal, Clusiummal is, amely a mostani kutatások egyik sarkalatos pontja. Porsena ugyanis számos forrás szerint Clusium uralkodója volt.

Clusiumnál egyébként időszámításunk előtt 89-ben hatalmas csata volt, így ez a hely – az írásos forrásokkal jobban „ellátott” századok tanúsága szerint – régóta fontos stratégiai pont volt Etruriában, illetve a későbbi Toscanában. Clusium és Chamars az olasz professzor, Centauro feltételezései szerint egymás tőszomszédságában épültek fel, de az is lehet, hogy ugyanarról a városról van szó. A legtöbb forrás mindeddig egyébként Clusiumot Chamars latin neveként emlegeti.

Az újdonsült felfedező, Giuseppe Centauro professzor egy manapság „Chiuso” néven emlegetett térséget tart Clusium egykori helyének, miközben más tudósok egy Chiusi nevű települést hisznek Clusium utódjának. (Ez a csupán egy betűvel eltérő helység szintén Firenze környékén található, s ott nagy etruszk múzeum működik. Ott szintén számos etruszk lelet került elő az idők során.)

A baj Clusium mai meghatározásával csupán az, hogy a Centauro által javasolt helyszín, vagyis Chiuso nagy része magántulajdonban van, és nehéz rajta ásatásokat végezni. Sokan vitatják amúgy is a professzor állításait, miszerint megtalálta Chamars-t.

További bizonytalanság, hogy Chamars-t a Kr. e. V. században kezdték kiépíteni Centauro szerint. (Ez némileg ellentmond a mitológiai adatoknak, legalábbis, ami Porsenát illeti, hiszen ő a hatodik században élhetett. Egyébként mind a mai Chiuso, mind pedig régebben feltárt Chiusi területén V. századi romokat találtak elsősorban.) A Giuseppe Centauro által Chamars-nak hitt egyébként a Bisenzio folyó partján terül elt, egyelőre leginkább falakat találtak a kutatók, amelyek a város határait jelzik. Ezek egyébként lehet, hogy az egykori városmaghoz képest fiatalabb erődítmények (körülbelül három méter magasak) – ez megmagyarázná a leletek datálása és Porsena állítólagos uralma közötti „időeltolódást”.

Az áradás miatt néptelenedett el Chamars?

Egyes feltételezések szerint Chamars-t (Chiusót) talán akkor hagyták el lakói, amikor a Bisenzio nevű folyó kiáradt. A víz mindenesetre igen fontos volt, ezt bizonyítja a kifinomult csatornarendszer és néhány víztározó is, amelyet a településen találtak. Mindemellett a régészek számos síremléket és megannyi ház alapjait tárták fel.

Ha a most Chamars-nak hitt régészeti lelőhelyről kiderül, hogy valóban az egykori etruszk „főváros”, az komoly előrelépést jelenthet a bizonytalan eredetű etruszkokkal kapcsolatos kutatásokban. Talán az etruszk király híres-nevezetes sírját is megtalálhatják a régészek – írja a Discovery Channel honlapja.

Porsena sírjáról idősebb Plinius emlékezett meg a római történetírók közül. Szerinte egy kisebb labirintusról van szó, amelynek a tetején piramisok voltak. A legendák szerint a sírt egy arany kocsi, 12 arany ló, egy arany tyúk és 5000 arany csirke díszítette.

„A legendától eltekintve, azt hiszem, Chamars végre felbukkant. Ez volt a legnagyobb itáliai város Róma előtt, és az etruszk civilizáció kezdetétől a bukásáig bemutatja az eltűnt kultúrát” – mindezt a felfedező, Giuseppe Centauro állítja, aki városi rekonstrukcióval foglalkozik a firenzei egyetemen. Centauro egyébként korábban dolgozott Pompeii-ben is.

Bizonytalan az etruszkok eredete

Az etruszkok eredete mindmáig nem tisztázott. A rejtélyes nép valamikor az időszámításunk előtti 900 körül bukkant fel Itáliában. A mai Olaszország területének nagy részét ők uralták a következő fél évezredben. Ezután hosszú hanyatló periódus következett, amely egybeesett a rómaiak, a latinok felemelkedésével. Aztán Kr. e. 90-ben (egy évvel a már említett clusiumi csata előtt) római polgárokká váltak az etruszkok is.

A feltételezések széleskörűek az etruszkokkal kapcsolatban. Egyesek szerint nem indoeurópai a nyelvük, de irodalmuk nem maradt fel, csak néhány feliratuk. A gazdagon dekorált sírjaik viszont sokat elárulnak életükről.

A mostani feltárás előtt, a Chamars-nak hitt térségben már két évszázaddal ezelőtt is fontos régészeti leletek bukkantak elő. Egy Kr. e. 500-480-ból származó, fiatal férfit ábrázoló bronzszobor például utalt arra, hogy itt komoly kulturális értékek lehetnek. Ugyanakkor csak a legutóbbi időkben bukkantak az egyik legteljesebb és legnagyobb etruszk város nyomaira a kutatók.

Seuso kincsek



Továbbra is az egyértelmű bizonyítékot várják a Seuso-kincsek ügyében

Ahhoz, hogy hazánk a Seuso-kincseket visszakapja, valakinek elő kellene állnia egy olyan tárggyal, amelyről hitelt érdemlően bizonyítható, hogy a Seuso-kincshez tartozik, s biztosan Magyarországhoz kötődik.



Minden jel, akár régészeti, akár természettudományos nemhogy nem tagadja, hanem egyértelműen megerősíti, hogy az úgynevezett Seuso-kincs 14 darabja onnan származik, ahol száz évvel korábban, 1878-ban Polgárdiban előkerült az az eredetileg négylábú állvány, quadripus, amelyet jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumban őriznek - nyilatkozta Visy Zsolt régész, egyetemi tanár, aki a közelmúltban összefoglaló előadást tartott a leletről Londonban.

„Ahhoz, hogy Magyarország perelhessen, az a kis plusz kellene, amely régóta várat magára, nevezetesen, hogy előálljon valaki egy olyan tárggyal, amelyről hitelt érdemlően bizonyítható, hogy a Seuso-kincshez tartozik, s biztosan Magyarországhoz kötődik” - hangsúlyozta a tudós, aki a közelmúltban a Londoni Régészeti Társaság, a 300 éves Society of Antiquaries of London vendégeként egy előadás keretében foglalta össze a Seuso-kincs eredetével kapcsolatos információkat.

Az előadást Lord Renfrew, tekintélyes angol régész kezdeményezte, aki az angol kormány mellett működő, s az illegális műkincs-kereskedelemmel foglalkozó háromfős tanácsadó testület tagja. Az angol szakmai közvélemény Renfrew-val az élen meg van győződve arról, hogy ez csempészett áru, amely valahol az egykori Római Birodalom területén került elő" - mutatott rá a régész. Az előadást követő beszélgetés során a résztvevők annak a véleménynek adtak hangot, amely szerint a Seuso-kincs nagy valószínűséggel Magyarország területéről került ki. „Egyébként nem tizennégy tárgyról van szó, hanem valószínűleg 248-ról” - mutatott rá a régészprofesszor, aki - számba véve az összes forrást - arra a következtetésre jutott, hogy a kincshez további tárgyak tartoznak.

Miért Seuso?

A Seuso-kincs az antik kultúra egyik legértékesebb lelete. Tizennégy ismert darabjának - rézüst (ebben volt a kincs többi darabja), ezüstedények, tálak, kancsók és egy szelence - összsúlya 65,5 kilogramm, anyaguk szokatlanul nagy tisztaságú ezüst. A lelet a nevét az egyik tálra vésett versben megörökített tulajdonosáról, bizonyos Seusóról nyerte. Az eredetre utaló egyetlen perdöntőnek tűnő bizonyítékot ezüstszulfid írással marták egy hetven centiméter átmérőjű ezüsttálca közepét díszítő dombormű körszegélyébe.

Szakértők szerint az ezüstkészlettel megajándékozott Seuso (vagy Sevso) minden bizonnyal igen gazdag hadúr, avagy a római birodalom tartományi főtisztviselője volt, aki az ezüsttárgyak több-kevesebb pontossággal megállapítható keletkezési életkorából ítélve az i. sz. IV. században élhetett. Székhelyére egy korabeli palotát és a kertjében lakmározó társaságot ábrázoló relief, illetve vadász-halász életkép utal: a tó vizében ficánkoló hal fölött ez a felirat olvasható: Pelso (azaz Balaton). A kincsek valószínűleg a IV. század legvégén vagy az V. század legelején kerültek a földbe.

Kincs, gyilkosság, csempészet

A rendkívül kalandos sorsú leletet - a magyar rendőrség jelenlegi információi szerint - az 1970-es években kutatta föl a Balatonhoz közeli Polgárdi környékén Sümegh József amatőr régész. Hivatalos bejelentést nem tett, feltételezhető, hogy a kincs darabjait az illegális műkincspiacon kívánta értékesíteni. Elegendő bizonyíték azonban nincs, mivel Sümeghet 1980. december 14-én egy Polgárdi közelében lévő romos, földbe vájt kunyhóban felakasztva találták. Akkor öngyilkosságot állapítottak meg, mára azonban egyre több adat szól a gyilkosság mellett.

Ugyanott a rendőrség egy nagyméretű tárgy elrejtésére alkalmas, sebtében betemetett üreget is talált. Egy későbbi szakértői vizsgálat bebizonyította, hogy az üreg aljáról vett talajminta azonos az ezüstök elrejtésére és tárolására szolgáló rézüstön talált talajdarabokkal. (2003-ban a Pápán raboskodó Lelkes József azt nyilatkozta egy bulvárlapnak, hogy a kincseket Sümeghgel együtt ő ásta ki a Polgárdi melletti bányában, a két nagy üstbe rejtett negyvendarabos leletet eladogatták. Lelkes állítása szerint három másik, a titkot ismerő barátja furcsa körülmények között halt meg.)

Kit illet a kincs?

A leletnek a gyilkosság után nyoma veszett, feltételezhetően közvetítők útján, a nyolcvanas években került a nyugat-európai piacra. A tizennégy ismert darabot a Scotland Yard nyomozása szerint 1980 és 1987 között vásárolták meg különböző gyűjtők egy libanoni születésű kereskedőtől, Halim Korbantól, aki hamis libanoni exportpapírokat mellékelt hozzájuk. Az első hat tárgyat Sir Peter Wilson, az angol Sotheby’s árverési cég azóta elhunyt elnöke vette meg, ő vonta be az üzletbe Lord Northamptont. A lord később a Sotheby’s révén, nyilvános árverésen akarta értékesíteni a páratlan szépségű tárgyakat. A világsajtóban közölt cikkekre figyelt fel két magyar régész, akik rájöttek: az a csodálatos értékű ezüstkincs, amelyről a néhai Sümegh József ismerősei beszéltek egymás között, feltehetőleg azonos a Seuso-kinccsel.

A magyar kormány 1991-ben bejelentette igényét a kincsre, s perbe szállt Lord Northamptonnal, ugyanígy tett Libanon és Horvátország is, igaz a tárgyalás kezdete előtt Libanon elállt követelésétől. A pert Magyarország és Horvátország is elveszítette, mert az 1993-ban New Yorkban hozott ítélet szerint egyik ország sem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy területén találták meg a 40 millió font (kb. 16 milliárd forint) kikiáltási árú leleteket. Így az obskurus származású ezüstedények a lord birtokában maradtak, ugyanakkor a legális nemzetközi műkincspiacon gyakorlatilag eladhatatlanná váltak.

A talajminták és a Balaton latin neve nem elegendő bizonyíték

A magyar régészek valószínűsítik a lelet magyarországi eredetét, hiszen a legnagyobb ismert tálon olvasható az első tulajdonos neve, továbbá a Balaton egykori latin neve. Nyomós érvnek tartják azt is, hogy 1878-ban Polgárdi területén kiástak egy összecsukható ezüst étkezőasztalkát, amely mintája, mérete alapján ehhez az étkészlethez tartozhatott. „A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus, valamint a Seuso-kincshez tartozó egyik tárgy mintája olyan fokú egyezést mutat, amely alapján valószínűsíthető, hogy ugyanaz a mester készítette. Ha pedig azonos a készítő, nagy valószínűséggel állítható, hogy a két lelet összetartozik, s együtt rejthették el” - hangsúlyozza Visy Zsolt.

Visy Zsolt a felvonultatott érvek között megemlítette azt a bronzüstöt is, amelyben a Seuso-kincs 14 tárgya volt. Ez olyan technikai sajátosságokkal rendelkezik, amelyek a IV. században csupán Pannóniában voltak divatosak. „Szó szerint Pannóniában, s nem más római provinciában” - mutatott rá. Ismertetése szerint az üstöt általában két darabból készítették. „Az oldala, a palást, az egy henger, amelyhez hozzá kell illeszteni az aljzatot. E két elem összekapcsolása egy vízszintes vonal mentén nem is oly egyszerű feladat. Azt találták ki, hogy mindkét elemet körülbelül 6 milliméter távolságban „befogazták”, majd a fogakat egymásba illesztették és összeforrasztották. Abban az időben ezt csak Pannóniában csinálták. Az eljárást III. században fejlesztették ki, s a IV. században érte el a csúcsát.”

A kincset rejtő fémüsthöz hasonló technikájú és anyagszerkezetű rézüstöket tehát eddig csak a nyugat-magyarországi Pannóniából ismernek a szakemberek, azokat is a Balaton vidékéről. Szabadbattyán környékén, a Sárvíz mentén, Polgárdi közelében folyik egy hatalmas római kori villa feltárása, vélhetően ez lehetett Seuso vagy egy hasonlóan gazdag úr tulajdona. (Feltételezések szerint Seuso valamelyik barbár betörés idején rejthette el kincseit.)

A magyar kormány továbbra is szeretné a kincseket visszaszerezni. A kulturális tárca Seuso Titkársága 2000 áprilisában tízmillió forintot ajánlott fel annak, aki olyan tárgyat szolgáltat be, amely a szakértők által is kétséget kizáróan része a Seuso-kincs néven ismertté vált késő római ezüstleleteknek, és eredettörténetének révén bizonyítja a Seuso-kincs pontos magyarországi lelőhelyét.

2006. október 8-án bejelentették, hogy a brit tulajdonos eladná a Seuso-kincseket. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium erre levélben tájékoztatta a Seuso-kincsek zártkörű bemutatását lebonyolító londoni Bonham's aukciós ház elnökét a Magyar Köztársaság Seuso-kincsekre vonatkozó hivatalos álláspontjáról: a magyar jogszabályok értelmében a kincsek a magyar állam tulajdonát képezik, ezért a magyar állam tulajdoni igényét továbbra is fenntartja és ezzel kapcsolatban minden lehetséges jogi lépést megtesz.